(Cs)Hordában könnyebb (?)

 

Csorda szellem vagy individuum? Csapatban vagy egyedül könnyebb? Ezek talán olyan kérdések, amelyek mind mai napig ütköznek egymással. Legalábbis a válaszok biztosan.

Felépítünk majd lerombolunk, segítünk egymásnak majd a másik ellen fordulunk, ha kell csapatostól. Kun Attila is ilyen szélsőséges esetek határait feszegeti a Horda című táncelőadásában, amely a Közép-Európa Táncszínház és Nemzeti Táncszínház közös produkciója.

A Lajkó Félix nyolc zenei tételére épülő előadás történeteket mesél el. Olyan történeteket, amelyek megrázóak, elgondolkodtatóak és különböző intenzitású érzelmeket váltanak ki. Emberi történetek, amelyek léteznek. Kenyérharc, férfi női és női férfi viszonyok, rabszolgaság, a szabadulni vágyás, pusztító düh, a levakarhatatlan mocsok, amely kialakul körülöttünk, megértés, befogadás, közösség. Horda. Ami értelmezhető az emberek kommunákba verődéseként, annak érdekében, hogy túléljenek. Horda, ami olyan emberekből épül fel, akik teljes kegyetlenséggel pusztítanak maguk körül. Mindez jól megkoreografált, néhol pontatlan mozdulatokkal kifejezve.

Megszólal a zene, elindul a tánc. Minden harsányan történik. Látjuk az éhező közösséget, ahol az emberek bár adnak társaiknak a kenyerükből, mégis mohón kapják ki egymás kezéből a betevő falatot. Megtartanák maguknak. Az erős energiákat felszabadító kortárstánc intenzív érzelmeket mozgat meg, ami nem teszi annyira észrevehetővé a pontatlanabb, nem szinkronban történő mozdulatokat. A táncosok ott vannak lélekben. Érezhetjük, ahogyan egymásból építkeznek. Láthatjuk, amiként kialakulnak a szereplők közötti viszonyok és ahogyan a történetek képekbe fonódva viszik előre az előadást. A csoportos történetek után a páros és egyéni életek nehézségei kerülnek a szemünk elé, melyeknek megjelenítésére már lágyabb mozgások jellemzőek. Lágyak, mégis szenvedéstől, haragtól és félelemtől telítettek. Ezeket és magát a komplett előadás hangulatát Lajkó Félix zenéi festenek alá, teljes összhangban. Ehhez pedig segítségül járul a látvány is.

A minimalista díszlet és kellékek használata egy olyan világot hoz létre, amelyben kiteljesedhet az emberi vivódás a táncmozdulatok által. A társulat fiatal táncosainak krémszínű ruháiról az ember már-már azt gondolná, hogy semmitmondóak, ellenben ezek visszaadják azt a szegénységet és mérhetetlen lelki tusát, amelyben a horda emberei szenvednek.

Szenvednek és keresnek. Keresik a boldogságot, a kiutat, a megélhetés és túlélés lehetőségét. Miközben szeretnek, szeretik őket és szeretve akarnak lenni. Szélsőségek, amelyek a szemünk előtt bontakoznak ki. És megérintenek.

 

Gábosi Csenge

 

Helyzetjelentés

Helyszín: 407-es vonat, 433-as vagon, 22-es szék.

Ma sokáig aludtam. Mitha fejbekólintottak volna, mintha a testem fel akart volna készíteni arra, hogy hosszú éjszakám lesz, és tényleg. Hallgatom a monoton vonatkattogást, álmosít a ringatás. De vissza a reggelhez: nyárillat, meleg pára, és két-három korty lopott kávé.

Disputa: kőszínház/független színház, tapogatózások, vélemények.Egy-egy előre elcsípett taktus és kép az esti előadásból. A kíváncsiság hajt, hogy tovább nézzem a főpróbát és csodáljam a táncosok szokatlan melegítőfelszerelését, de beérem a zenével, fokozom az elvárásaim.

Délután átvágtunk a Sas alatt, megint ugyanaz az érzés, nem akarok hazamenni, mert ami most történik az jó, de ahogy kiérünk az árkád alól,  gyomorforgatóan ismerős utca és kapualj látványa fogad. Itt már jártam, nem is egyszer, és valószínüleg nem is utoljára. Egyre inkább hatalmasodik a szorítás, a gyomorgörcs, de hátat fordítok, és hamar túlteszem magam rajta: irány a park.

Friss poén: „ Az élet egy lengőajtó, sosem tudod mikor nyílik, de mindig pofán csap”. Elcsépelt, internetes szócikk, de én most hallom előszőr, és jó röhögni rajta, mert minden helyzetre ráhúzható és most roppant aktuális, főleg, ahogy egyre közelebb és közelebb kúszik a vonat hazafelé. De nem számít, mert ahhoz még elég hosszú az út, hogy átszűrjek dolgokat, és azokra emlékezzek, ami kellemesen bizsergeti a lábam. Máris újra hallom a zenét. Generációk: Bolero/Carmina Burana. Felmegy a függöny és megtörténik a varázslat. Csupán azt érzem, hogy én is hullámzok, és könnyű minden, mint egy pihe. Rituális hullámzás, könnyedség, majd vágás, friss váltás, második felvonás. A tánc még mindig bennem pulzál, forr, kering, és csak azt bánom, hogy vége, hogy megint a koszos fülke fényét bámulom, idegesít a neon, hogy négy arasznyi helyen kucorodom, és hogy nem fordulhatok vissza… miért is jöttem el?

Lokodi Anna-Aletta

Generációk: Bolero és Carmina Burana

Kecses mozdulatok, büszke tartás, rituális hullám, erő és könnyedség, frissesség, technikás virtuozitás, mindennapi témák eltérő kibontása. Talán ezekkel a szavakkal lehetne összesűríteni mindazt az élményt, azokat az érzeteket, amelyeket a Győri Balett Generációk című két egyfelvonásos darabból álló előadása tartalmaz. Az első felvonás, a Bolero, Lukács András koreográfiája, míg a második felvonásban látott Carmina Burana Vámos György koreográfus munkája.

A kétfelvonásos balettelőadás a Győri Balett jubileumi ünnepségének részeként valósult meg, amelyről a társulat igazgatója azt nyilatkozta, hogy azért a Generációk címre esett a választás, mert az alapítás óta generációk nőttek fel a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A Bolero és a Carmina Burana a társulat debütáló és talán a legtöbbet is játszott előadásai, így teljesen érthetően ehhez a két darabhoz nyúl a két koreográfus, átértelmezve, átdolgozva és egy teljesen új színt adva azoknak.

                             

A Bolero egy cselekmény nélküli darab, ahol tíz férfi és tíz nő ugyanolyan jelmezben lépnek a lecsupaszított színpadtérbe. Jelmezeiket egy-egy földig érő fekete sejemszoknya képezi, amely a nőknél testszínű felsőrésszel, és egy hatalmas fekete, rétegekben felrakott gyöngysorral egészül ki. Itt a szoknya, mint egy egységes formanyelv van jelen, mégis kitűnően kihangsúlyozza a nőiességet és férfiasságot egyaránt, „csupán” a testi adottságok mozgásbeli kifejezőerejére támaszkodva. Így az egyszerű jelmez hibátlanul egy kulcsba fonja a látványt, megalapozva azt a fennséges, rituális, folyamatosan pulzáló, és felfelé ívelő hangulatot, amelyet a mozdulatok kecsessége, ereje, és a test kiemelt tökéletessége vezet a tetőpontig. A felemelő látvány elképesztő zenei hangzással egészül ki és a hullámzó mozdulatok fokozatos íveltetésével, amely a kellő pillanatban fejeződik be, és tér vissza az első mozdulatsor lüktetéséhez.

Ezzel szemben a Carmina Burana hanyagolja ezt a fennköltséget, és szokatlan kódban használja a zene ismerős csengését. Ezt a koreográfiát a frissesség, üdeség jellemzi mind mozdulataiban, mind látványvilágában, ahol a generációk különbözősége, és mégis átívelhetősége kap hangsúlyt. Ez a generációs különbözőség a férfi-női kapcsolatokban kerül kifejezésre, amelyet az előadás látványvilága is méltán szemléltet.

A Győri Balett két egyfelvonásos darabja két különböző vonalat, világot képvisel. Ennek ellenére, úgy vélem, hogy elengedhetetlenül összekapcsolódik a két előadás, eképp szemléltetve a generációs különbségeket, hangulati és időbeli, felfogásbeli eltéréseket, ahol a ritualitást könnyedség, a fekete és fehér erős kontrasztját, a természetes színek harmóniája, a letisztult, félreérthetetlen formanyelvet pedig a tomboló zűrzavar és élénk virtuozitás váltja fel. Két különböző vonal, két eltérő nyelvezet, mégis ugyanarról vallanak: a generációkról.

Lokodi Anna-Aletta

Második nap

Tőlem azt kérék, hogy írjak élménybeszámolót a tegnapi napról amit én szívesen elvállaltam. El is kezdtem írni ahogyan azt kell: hogy milyen jó, hogy itt már nyár van, hogy mennyire jó a színház mellet lakni egy olyan lakásban aminek az ablakának akkora párkánya van, hogy felülhetek rá és, hogy mekkora nosztalgiabomba volt újra látni a Hamupipőkét folyamatos gyereksutyorgás közepette. De ezt hamar abba is hagytam, mert ez csak féligazság. Az igazság az, hogy ami a tegnap történt az bennem történt. A fejemben. És most káosz van. Olyan káosz ami kijár az embernek néha, olyan ami arra sarkall, hogy gondolkozz, gondolkozz majd szürj le valami nagy igazságot az egész benned uralkodó maszlagból. Úgyhogy van itt most ez akáosz ami pillanatnyilag leblokkolt, de lekileg elszakított picit a valóságtól. Olyan kérdések fogalmazódtak meg a fejemben amikre nem kaptam választ, az is lehet , hogy ezeket meg sem kell válaszolni, mert nem létezik végső igazság. De ehhez nekem még fel kell nőnöm, hogy miközebn kijelentem, hogy a világ, meg a benne lévő dolgok nem fekete fehéren működnek, azt nem elég csak elhinnem, tudnom is kell. Talán túl makacs és önző vagyok még, hogy ezt beismerjem.

Örvendek annak, hogy az ittlétünk a kérdés és kételkedés kulcsában telik. Egyidőben lepődök meg és örvendek annak, hogy mennyire intezív reakciókat vált belőlem egy-egy téma, hang, mozdulat, gesztus. Szükségem volt erre a pár napra, hogy lássam, milyen az amikor az ember a testével komunikál, milyen az amikor a szó teljesen elveszti funkcióját vagy éppen megduplázza a saját jelentését. Az életem egy olyan periodusában vagyok amiben azt gondolom, hogy a szavak üresek, hamisak és becsapnak, a test viszont elárul. Öszintébben komunikál, mint a szó. A test elárulja magát ha elégedetlen vagy kényelmetlen helyzetbe kerül, mert az ember akkor van a legjobban ha a teste rendben van. A száj viszont megengedi magának , hogy azt mondjon amit akar, mert mi nem látjuk, hogy hol születik meg a szó, viszont a gesztus, a mozgás a szemünk elött kel életre. A verbális kommunikáció az ember kiváltsága, a testbeszéd viszont egyetemes, áthidal nyelvi, hovatartozási problémákat, összeköti az embert az állatot a természetet és a transzcendenst.

 

N.E.

7/7- Baczó Tünde előadása

 

1/7 A kezdetek előtt. Magzatpóz. Pulzáló születés.

2/7 Gyermekkor. A naív gyermeki lét, a családtól való időszakos elszakadás. Világ a gyermek nagyítóján keresztül. Iskola, ahol az első pofont kapod az élettől. Kezdeti bevezetés a felnőttek világába.

3/7 Kamaszkor. Radikális identitásváltás. Rebellis. Az első szerelem és szexuális aktus esetlen, feszélyezett, izgató és mégis gyermeki szép volta. Az ebből való kiábrándulás.

4/7 Felnőttkor. A “rendszerbe” és “ sorba” való beállás. Aktatáska és a robotlét mögött folyton munkálodó szélsőséges érzelmek. Az írógép szálainak ki nem mondott börtöne.

5/7 Feloldás és feloldozás. Tisztaság, megfoganás, várandóság, anyalét. Gyermeknevelés csonka családban. Anya, akit “ keresztrefeszített a szeretet”.

6/7 Öregkor, hamvasszürke, liszttől porló haj. Megbékélés? Beletörődés.

7/7 A vég elött. Visszaemlékezés, visszavágyódás, élniakarás. Az idővel való megkísérelt értelmetlen harc. Az élet lepergése. Halál, lankás elmúlás.

Élet, amit akárhogyan befolyásolunk, a saját törvényszerűsége szerint folyik. Egy nő élete, amit mérföldkövek határoznak meg. Ez az élet amely bármelyikünk élete lehetne és talán az is, kvázi egy óra leforgása alatt lepereg elöttünk. Születésének és elmulásának stilizált de mégis valósszerű dinamikája a mozgás , a vizuális projekció és a zene egységében születik meg. Mindegyik életszakaszt végigkíséri egy vizuális projekció, ami az előadással párhuzamosan fejlődik és mégis kellőképpen reflektál az adott korszakra, a végére viszont a kép és a mozgás összefonodásában teljesetdik ki. Sajátságosan furcsa illuzió teremtődik a térben, ahol  látszólag a mozgás a szervező elv. Több dimenziós tér és hangulat jön létre a jelenben táncoló Nő és a múltban felvett videók levetítésének keresztmetszetében. Az előadás egyes részeiben a vizualítás , mint kellék jelenik meg. S ebben a megteremtett valóságban gyönyörűen és gördülékenyen fejeződnek ki azok a hangulatok, lelkiségek, állapotok amelyek meghatároznak egy-egy életszakaszt.

Ha az előadás strukturáját nézzük akkor más-más szerepeket láthatunk, hiszen a táncosnő a különböző életkorokat szerepekké formálva viszi színre. Ennél a pontnál olyan kérdések vetődnek fel bennem, mint például: Életünk mely szakaszai azok ahol a legerősebben érvényesülnek a szerepválalások? Mi történik ha ezeket nem szerepeknek tekintjük, vagy legalábbis nem tudatosan veszünk részt bennük? Mennyire vagyunk a saját életünk urai?

 

Nagy Eszter, 21 éves , Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, Látványtervezés szak , Első év.

Parallel

 

Táncfesztivál. Egy független társulat. Két ember előadása. Tánc? Miért? Tabutémák feldobása. Testiség, nemi identitás – tagadás, felismerés, elfogadás.  

Az Infinte Dance Festival keretén belül, egy szokatlan, új táncformával találkozhattunk, a Groundfloor Group független társulat Parallel előadásával, amelyet két szereplő ad elő: Lucia Mărneanu és bodoki-halmen kata, Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezésében.

Miközben néztem az előadást megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy egy tánc összművészeti fesztiválon van e helye ennek az előadásnak? Ez miért tánc? Egyáltalán ezt táncnak lehet e nevezni? Véleményem szerint annak lehet nevezni, és ezt műfajilag a konceptuális tánchoz sorolnám. Olyan témákat dolgoznak fel, amelyeket más formában, más nyelvezettel próbálnak megragadni és megfogalmazni. A testüket nem úgy használják ahogyan maga a hagyományos tánc fogalma megkívánja, hanem stilizáltan építik fel mozgásvilágukat.

A Parallel a testiség, a nemi identitás kérdését dolgozza fel. A drámai konfliktus a színpad és a nézőtér között jön létre, de úgy hogy nem erőszakol rá a nézőre valamilyen véleményt vagy állásfoglalást, hanem feldobja a témát és az aki nézi, vagy befogadja és elkezd vele együtt lélegezni vagy elutasítja s egyáltalán figyelembe sem veszi. Napjainkban a testiség, a nemi identitás problémaként  jelenik meg s nem témaként. Viszont az               előadás témának tekinti amelyről kell és szükséges beszélni. Mit kezdhetünk a testünkkel? Mit jelent a testiség? Mi az, hogy nemi identitás? Számít e valamit, hogy én nő, vagy férfi vagyok? Van e különbség nő és férfi között? Tudok e beszélni ezekről a témákról vagy sem? Elutasítom vagy elfogadom? Az, hogy leszbikus, meleg, biszexuális, heteroszexuális vagyok számít e valamit? Vagy talán betegség? Ebből ki lehet gyógyulni?

Kérdések, amelyekre lehet választ keresni, amelyekre mindenki önmaga kell választ ajdon. Önmagunkkal kell őszintének lenni. Az előadástól nem kapunk választ, nem ez a cél. A cél az, hogy megfogalmazodjanak bennünk kérdések és válaszokat keressünk, beszéljünk ezekről a dolgokról vagy elutasítsuk, eltávolítsuk magunkat ezeketől. Mind emberek vagyunk. Különbözőek, egyéniek, érző lények.

 

Szőke Zsuzsi

Hamupipőke fiatal felnőtteknek

Mindenki ismeri a Hamupipőke történetét,

Ott van mostohád, húgod s nénéd.

Apád egy papucs, kit asszony irányít,

S a szerelem fuvallat téged is kábít.

A bálra nem mehetsz el,

Pedig a meghívás téged is érdekel,

Túl sok a meló amit meg kell csinálni,

Babot s lencsét kell a hamuból kivájni.

Legmélyebb óráidban, amikor a remény veszett el,

Tündérkerestanyád halformában jön aranyszekérrel.

Ketszer mész el a bálba, a királyfival táncikálsz,

De másodjára  hibázol s mostohádtól parázol!

Jön a királyfi s hullanak a lábujjak,

Pedig az igaz lábfej micsoda kábulat.

Oh,de szerencse, végre megtaláltatott!

A szerelmespár integetve elvágtatott.

A Miskolci Nemzeti Színház ilyesformában vitte színpadra a klasszikus Grimm – mesét, Prokofjev zenéjére írt balett változatban.

Az átlagban fiatal táncoskból álló társulat  két verzióval örvendezteti meg a közönséget: az egyik gyerekek, míg a második fiatal felnőttek számára szól. Mindkét esetben ugyanaz a látvány, a zene, a jelmezek, viszont egyvalamiben különböznek egymástól: az előadásmódban. Az első változatban a gyerekek a klasszikus balett hagyományaival ismerkedhetnek meg, a kamaszok pedig a kortárstánc elemeit alkalmazó verziót láthatják.

Az utóbbiban a történetet olyan oldalról közelítik meg amely, nyilván, a kamaszokat jobban érdekelheti. Ez pedig mi más lehetne, mint a szerelem. A táncosok ennek megmutatására merészebb, mégis nagyon lágy mozdulatokat használnak, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy az érzelemi kapcsolat, amely kialakult Hamupipőke és a herceg között, tiszta és minden gonoszságot legyőző szerelem. Emellett felmerülnek még különböző toposzok, mint például az anya elvesztése, a mostohája miatt szolgasorsra jutott lány, kétszínű pótanya, elkényeztetett mostohatestvérek, a kapzsiság. Az említett toposzok nemcsak a tánccal, hanem a teatralizált mozdulatok segítségével is kifejezésre kerülnek. Ezek mind olyan kódokból épülnek fel, amelyek egy mindenki által ismert jelrendszer részét képezik, azonban a gesztusok és mimikák eltúlzottak.  Néhol ezek soknak tűnhetnek, mégis szükséges ahhoz, hogy a különböző helyzetek tisztán érthető legyenek.

A látvány lenyűgöző, de leginkább a gyerekek számára alakítja ki azt a varázslatos érzést, amelyet Hamupipőke világa jelent. A kontrasztok dominálnak, melyben a fehér egyértelműen visszaadja Hamupipőke tisztaságát és ártatlanságát. Ezzel szemben megjelenik a mostohák által behozott virító, erőteljes színvilág: vörös, rózsaszín és ciklámen, amely szépen kihangsúlyozza a két világ ellentétét, a jó és gonosz, az igaz és hamis közötti különbséget. Sokatmondó és egyértelmű jelzések vannak mind a látványban és jelmezekben, mind  a díszletekben és kellékekben is.

A két felvonásból álló Hamupipőke balettelőadás egy jó kikapcsolódás lehet gyerekek és fiatal felnőttek számára egyaránt. A csodálatos mesevilág amelyet a zene, a látvány és a táncosok merészebb, szenvedélyes mozdulatai teremtenek meg, mindenkit elvarázsol.

Gábosi Csenge

Szarvasének

Szabad egy táncra? Ez a jelmondata a váradi Infinite Dance Festival-nak, amely a tegnap nyitotta meg kapuit. A nyitótánc nem volt más, mint a Szarvasének, a Magyar Állami Népi Együttes előadásában.
A szarvas, mint motívum, az egyetemes kultúrtörténetben is az újjászületés  ősi szimbólumaként jelenik meg. Ő az, aki átvezeti egy új, egy más világba azt, aki vadászik rá , amely által a varázsló és tündér szerepét ölti magára. A vadászok életük során különböző emberi állapotokba jutnak el. Keresgélnek. A keresgélés állandó utitársa a vágy, ami az ész és a szív folytonos harcát jelenti, legfőképp ha a férfi és női kapcsolatokról van szó. Ott a köztes lét, az időtlenség állapota, a boldogságért való folyamatos kűzdelem és az ember saját, szent terébe való belépésének vágya. Ezek mind örökös érvényű állapotok és vágyak. De mi, mint a XXI. század emberei, hogyan éljük meg ezeket az állapotokat és a vadász szerepét?
A Magyar Állami Népi Együttes valamilyen mitikus emlékezetet idéz fel a Szarvasénekben. Talán így hozható leginkább összefüggésbe a mai emberek létfelfogásával.  Ez az emlékezés táncképekben van megfogalmazva, amelyekhez különböző szimbólumok kapcsolódnak. Mégis ezek közül a legfontosabb szimbólum a víz, amellyel tisztára moshatjuk magunkat és elérhetjük az újjászületést.
A lágy, mégis erőteljes energiákat felszabadító táncmozdulatok szépen visszaadják ezekben a képekben felvetődő kérdéseket és megjelenő vágyakat. A népmeseszerű kezdés pedig kialakítja a mitikus világot, amelyet a látvány és a kellékek az előadás során alátámasztanak. A zsinórpadlásból leereszkedő oszlopok több funkciót is betöltenek. Adott helyzetekben erdőt,  különböző rítusok középpontját vagy akár az axis mundit, annak a világnak a középpontját szimbolizálják, amelyben az emberek kérdéseiktől kísértve kűzködnek. Olyan elemek vannak bevonva, mint a kerepelő, a botok, székek, asztal és a népi hagyománynak megfelelő hangszerek, amelyek mind segítenek a képek felépítésében. A vizuális megoldások kapcsolják össze ezeknek a képeknek a váltakozását, amelynek alapját az előadás általános érvényű szimbólumrendszere képezi. Ehhez adódnak hozzá a lírai felszólalások és a kórusénekek. Ezeknek összessége vezet vissza gyökereinkhez. Igen, ez az emlékezés.
Emlékezés. Mitikus emlékezés. Hagyományos szimbólumrendszer az emberi kérdések feldolgozásában. És a XXI. század. A táncképek egymásutánisága vajon elégséges-e, hogy a mai felfogást kielégítse? Szükségünk van-e egyáltalán arra, hogy felelevenítsük a múltunkhoz visszavezető emlékeket?

(g.cs.)

Első nap

Hosszú. Fáradt. Kettős. Felemelő.
Vannak olyan napok amikor az ember azt érzi, hogy „jobb lett volna ki sem kelni az ágyból”. Korán reggel még nem lehet eldönteni, hogy ez az a nap vagy sem. Ez egy folyamat. Sorban, szépen, lassan gyűlnek az információk. Egyre tisztábbá válik az, hogy ez egy ilyen nap lesz.
Utazás. Megérkezés.
A megnyítóról lemaradtunk, de amint megérkeztünk, máris rengeteg kép és videó várt, de nemcsak. Sok ismerős és új arc is. Mindenki mosolyog, vidám. Fokozatosan átvesszük azt a hangulatot és azt a  légkört ami körülvesz.
Telefon. Újra „jobb lett volna…” érzés.
Mire az ember már félretette volna azt a gondolatot amely reggel óta gyötri újra előjön, sőt felerősödik. Olyan mintha két dimenzióban létezne. Egyik felerősödik, a másik elveszíti erősségét, majd fordítva. Folyamatos cikázás, fel le, fel le. Kitörés! Á, dehogy.
Fagylalt és láblógatás.
Hogy is van az a mondás? Minden ijedtségre jár egy sör? Mi változtattunk ezen: minden ijedtségre jár két gombóc fagylalt, persze csupa csokisan.
Félretenni, feledni.
Most az előadások kerülnek előtérbe. Új, de mégis nagyon közel álló nyelvezettel ismerkedhetünk meg: a tánccal, mozgással. Érdekes módon megint felélednek a reggeli érzések, mintha a színházba kerülve feldolgozná az ember az aznapi átélt eseményeket. Viszont amit látunk, azok élénk, erős képek, amelyek elnyomják ezeket. Milyen jó!
Beszélgetések.
Mindenkiben forr valami. Düh? Kérdések? Érthetetlenség? Magyarázat? Mindenkiben más és más érzések. De azt gondolom, hogy mindegy, hogy kiben mi él, a lényeg az, hogy már teljesen más dolog foglalkoztat mint ami reggel vagy délben.
Összegezve.
A mai napon folyamatos kettősség élt bennem. De ez nem rossz. Új kihívások elé állítottak, új embereket ismerhettem meg és a régiekben is valami újat fedezhettem fel.
Nem volt hiába a felkelés!

(sz.zs)

Magyar Állami Népi Együttes: Szarvasének